Akár őrült, akár bátor, feladott minden, hogy Afrikában megtalálja a szerelemet.

Nőként tökéletesen megértem, miért döntött így, de mint ember el nem tudom képzelni, hogy volt képes feladni mindent egy idegen országbeli szerelemért.

Corinne 1960-ban született Svájcban, német illetve francia nemzetiségű szülők gyermekeként. Felnőve, egy biztosítótársaságnál dolgozott, majd saját vállalkozásba kezdett, menyasszonyok számára nyitott divatüzletet. Hat évvel később, a vállalkozás már kellemes életet biztosított számára. Azon a nyáron, pihenésképpen Kenyába utazott a barátjával. Elbűvölte az ország, fáradhatatlanul járta azokat a helyeket is, ahova turista soha be nem tenné a lábát. Egy különösen fárasztó nap után, haza fele a kompon megpillantott egy maszáj harcost. Ettől kezdve megváltozott az élete, maga sem értette saját viharos érzelmeit a harcos iránt, nem küzdött ellene, csak hagyta, hogy átjárja lényét a szerelem, és ezért mindent megtett. Barátja értetlenül s talán kissé sértődötten is állt a történtek előtt, hiszen Corinne vele szemben soha nem tanúsított ekkora szerelemet. A haza térés után Corinne felszámolta addigi életét, eladott mindent, s visszatért a szeretett férfihoz Kenyába. Boldog volt, szerette Lketinga-t, a maszáj harcost, s a sok nehézség ellenére, amivel szembe kellett néznie hozzá ment feleségül. Gyönyörű esküvő volt, - mondja Corinne egyik üzleti partnerétől kapta a menyasszonyi ruháját, ami hosszú fehér tüll anyagból készült. Ez volt az egyetlen „európai” dolog az esküvőn, ahol körülbelül háromszáz ember volt, ökröt, kecskét vágtak, s vagy 60-80 kg rizst főztek meg. Kényelmes nyugalomban éltek, de a mindennapok sok nehézséget rejtegettek, kultúráik különbözőségei számtalan incidenst okoztak. Ennek ellenére Corinne egy kislánnyal Napirivel ajándékozta meg férjét. Sajnos ettől még nem értették meg jobban a másik világát, a beléjük nevelt hagyományok, értékek továbbra is összeegyeztethetetlenek maradtak. Végül Corinne lányával együtt visszatért Svájcba. Ma is ott élnek, Napiri és Corinne.  A tinédzser lányt a divat, a rap és a hip-hop zene érdekli. Még nem érez indítatást arra, hogy alaposabban megismerkedjen édesapja „divatjamúlt” életével, egyébként is be kell töltenie a 18. életévét, hogy visszatérhessen onnan Svájcba. Mert az ottani törvények szerint, ha gyermekként utazik Kenyába, akkor ott tarthatják.

Miután letettem a könyvet furcsa, vegyes érzelmek kavarogtak bennem, egyrészt, - nem szégyellem bevallani, - irigy voltam. Nagyon. Ekkora szerelmet ritkán él meg az ember. Másrészt elképedésem határtalan volt, hogy egy, a mi fogalmaink szerinti civilizált nő, hogyan képes mindent feladni, hogy emberöltőket visszalépve éljen egy életet. Végül úgy éreztem a legilletékesebbet Corinne-t kérdezem.

- Corinne, mi volt a legszebb élményed Kenyában?

- Talán az, - néz rám elgondolkodva, - amikor tizennégy év után ismét találkozhattam a volt férjemmel. Az érzéseket, melyeket akkor éreztem, a mozdulatokat, melyeket akkor tettünk nehéz leírni…

- Mitől van benned ez a nagy szeretet Afrika iránt?

Nem igazán tudom. Tény, hogy abban a pillanatban, ahogy lábam arra a földre tettem, megszállt az érzés: itthon vagyok. Afrika tele van színekkel, élettel, boldogsággal, nem rohannak az emberek sehova, még mindig van idejük a másikra, egymásra.

-Volt a férjed féltékenykedésén kívül más is, ami miatt úgy érezted, vissza kell térned Svájcba?

- Mind a mentális, mind a fizikális egészségem.  Állandó harcban álltam különféle betegségekkel, mint amilyen a malária is. Nagyon lefogytam, szinte minden erőm elhagyott, de túl akartam élni a lányom miatt.

- Tartod a kapcsolatot valakivel, a volt anyósoddal, vagy Giuliano atyával?

- Oh igen, - mondja. A volt férjem öccsével, aki tud angolul így elolvassa a leveleim és válaszol is nekem. Mellette segítem őket anyagilag is, a szegénység óriási arra, el sem tudod képzelni mekkora.

- Visszamennél?

- Már visszamentem 2004-ben. – mosolyodik el. Nagyon jó érzés volt újra találkozni azokkal az emberekkel, akik egykor a családom jelentették. A volt férjem ismét elimer, mint nőt, de soha többé nem tudnék már ott élni.

- Napiri emlékszik valamire az ottani életéből? (

- Nem, nem emlékszik. Én tartom számára életben Afrikát, Kenyát, az ottani rokonait. Sokszor olvasunk könyvet Afrikáról, mutatok neki fotókat és mesélek arról, hogyan élnek ott az emberek. 

- Hogy van a volt férjed, megnősült újra, vagy ott van még a boltban?

- Igen, megnősült ismét, és van egy kislánya, de a boltot már nem csinálja, vissza ment a falujába és ott él a családjával.

- Te tervezed, hogy ismét férjhez mész?

- Jelen pillanatban nincs férfi az életemben….  

- A honlapodon láttam, hogy segélyeket szervezel Kenyába. Mit gondolsz, mennyit segít ez az ott élőknek?

- Sok ember, aki olvasta a könyvemet megkeresett azzal, hogyan tudna segíteni az ott élőknek. Így feltettem néhány címet a web oldalamra, ahol tudnak segíteni, olyan szervezetek címei ezek, melyek biztosan oda teszik a pénzt, ahol arra a legnagyobb szükség van Afrikában.  Hogy ez segít-e az ott élőkön? Igen, segít! Mindenegyes euró nagy segítség a száraz Afrikában.

- Tervezed a könyv folytatását?

- Már meg is írtam, - mondja, - mi több kettő könyvet is írtam. Az Afrikai szeretők után írtam a Visszatérés Afrikából-t, ami arról az újrakezdésről szól, amikor megérkeztem a lányommal. A harmadik könyvem címe a Barsaloiak egyesítése arról szól, amikor először visszamentem újra látni a volt férjemet és a családját.

- Ha visszaforgathatnád az idő kerekét, csinálnál valamit másképp?

- Nem. – komolyan néz rám, s látom komolyan is gondolja, amit mondott.

- Mit mondanál nekünk nőknek a szerelemről?

- Ha igazán, mélyen szerelmes vagy valakibe, bátran kövesd a szíved szavát, ne törődj azzal mi lesz a vége.

Orbán Erika