kézzel készített, különleges ízvilágú bonbonokat, csokoládékat. A boltocska tulajdonosa Wagner Bea, a XXI. század című tv-műsor egykori riportere.

Az üzletbe beszéljük meg a találkozót, ahová pár perccel korábban érkezem, de hamarosan Bea is megérkezik. Az egész helyiség hangulata családias, otthonos. A látványpult megannyi bonbont kínál, Bea meg is kóstoltat többfélével. Kedves és közvetlen, őszinte lelkesedéssel mutat meg mindent. Pár lépésre a boltocskától, egy kellemes kávézóban foglalunk helyet a beszélgetéshez, ahol Bea állítása szerint a város legjobb kapucsínója terem, így javaslatára én is azt rendelek. Míg a pincérnő kihozza az italunkat, Bea újságírói, riporteri pályájának kezdetéről, a kereskedelmi televíziózás hajnaláról mesél.

Mindig is vonzódtam az olvasáshoz, az irodalomhoz, már iskolás koromban is. Szerettem írni, jó voltam fogalmazásból, és tekintve, hogy akkor még nem volt Internet, az olvasás jelentette számomra a szórakozást. Az akkori osztályfőnököm is biztatott, később mégis teljesen véletlenül alakult úgy, hogy újságírással, riporteri munkával kezdtem foglalkozni; az eredeti szakmám ugyanis földmérő. Fiatal koromban többféle munkát is kipróbáltam, voltam titkárnő, marketinges és persze a szakmámban is kipróbáltam magam.

Később a békéscsabai városi tévénél kezdtem dolgozni, ahová először reklámszervezőnek vettek fel. Viszont rövid időn belül kiderült, hogy ahhoz a szakterülethez szükséges rátermettség nincs meg bennem, ugyanakkor lehetőséget kaptam arra, hogy tudósítást készítsek a Duna TV-nek – a riport tárgyát képző eseményre pontosan már nem emlékszem, valamilyen városi rendezvény volt a téma. Mindenféle tét nélkül ki lehetett próbálni gyakorlatilag mindent, mivel még nem volt annyi néző, akkora nézettség. Hozzá kell tenni, hogy ez ’96-’97 környékén, a kereskedelmi csatornák indulása előtt volt. Már az is újdonságnak számított a helyi közönség körében, hogy helyi hírekről hallhatnak, és „nem csupán Budapesten történnek a dolgok”.

Közben megérkezik a kapucsínó, frissítő ásványvíz gurgulázik a pohárba, kristálycukor serceg a kávéba.

Tudod, akkor még elnézőbb volt mindenki a hírolvasókkal szemben is, más volt azt mondani, hogy „újságíró vagyok”, vagy azt, hogy „a helyi tévétől jöttem”. Pályakezdőként, bár már harminc éves voltam, talán mégis a legjobbkor csöppentem bele ebbe a közegbe. Elég korán férjhez mentem, gyerekem született, és ez viszonylag meghatározta a későbbieket. A Csaba TV-s munka mellett jöttem rá, hogy az érettségim önmagában nem elég, így elvégeztem a kommunikáció szakot a Kodolányin, Wisinger János tanított, akit nagyon kedveltem.

Budapest nem váratott sokáig magára.

Mondhatni, nem. Indították a kereskedelmi csatornákat, és a TV3-hoz hívtak dolgozni. Ez önmagában jelentős fordulópont volt, nagy döntést is kellett meghoznom; akarok-e Pestre költözni, megállom-e majd a helyem vagy sem. Alapvetően nagy próbatételnek véltem ezt a lehetőséget, ugyanakkor szerencsésnek is érezhettem magam. Remek csapat állt össze, szakmailag rengeteget lehetett tanulni, és végül én is megfeleltem az elvárásoknak, önmagammal szemben is.

Hogy látod, miképpen tudtál leginkább szakmailag fejlődni?

Az előzménye ennek tulajdonképpen egy továbbképzés volt vidéki újságírók részére, amit a Független Médiaközpont szervezett, amerikai támogatással, pontosan az induló kereskedelmi csatornákra gondolva. Ezeken a tanfolyamokon ismerkedtünk meg akkor már elismert médiaszakemberekkel, például Elek Jánossal, aki később a TV3 hírigazgatója is lett. Sőt még Amerikába is elvittek két csapatot, melyek közül az elsőben benne voltam. Fantasztikus élményként éltem meg az egészet. Mindösszesen három hetet töltöttünk kint, mégis szignifikáns tapasztalatnak számított, hisz teljesen más televíziózással, TV-csatornával találkoztunk kint, mint ami akkor nálunk még volt. Ott láttam először azt, hogy egy helyszínre csupán egy operatőr és egy riporter megy ki, míg itthon akkoriban még kiküldtek hat embert.

Közben a kávézó pultjánál beindítják a kávéfőzőt, így kisebb zajban folytatódik beszélgetésünk. Bea javaslatára megállítom a diktafon-felvételt, ugyanis elmeséli, hogy egyszer hasonló háttérzaj miatt használhatatlan anyagot sikerült rögzítenie, és emlékezetből kellett megírnia egy interjút.

Először híradózni kezdtél.

Meglehetősen emberpróbáló munkát jelentett pár év után. Eleinte az ember nagyon élvezi, hogy „ott lehet a sűrűjében”, „tud mindenről”, bennfentese az eseményeknek, vagy például neki nyilatkozik először a miniszter egy aktuális hírről. A háttérmunkát is nagyon szerettem, ez a közeg, ez a pörgés viszont egyszerre magában hordoz egy igen magas stressz-faktort is. Mindenesetre sokáig kitartottam (mosolyog), hisz a TV3-nál két, aztán a csatorna megszűnése után a Magyar Televíziónál másfél évig híradóztam, majd onnan hívtak az RTL-hez, ahol szintén pár év erejéig a híradóban dolgoztam.

Utána indult el a XXI. század, ahová riporternek hívtak.

Igen, ezt tekintettem a szakmám csúcsának. Mindig a riporteri részét szerettem ennek a munkának. Nem az volt a fontos számomra, hogy „lássanak”, hogy képernyőn legyek, hanem a találkozások, a történetek jelentették az igazi élményt. Hihetetlenül érdekes embereket ismerhettem meg így. Mai napig, bármerre járok a városban, sokszor eszembe jut egy-egy riport, történet a különböző helyeken.

Hat év telt el ezzel a népszerűségnek örvendő „történelmi bulvár” műsorral, amikor is 2007-ben kiszálltál.

Egyre kevésbé bírtam a stresszt, az ezzel a munkával járó rohangálást, kissé bele is fásultam. Egy kaptafán készültnek láttam a munkáimat, úgy éreztem, már nem tudok újat mutatni. Nem voltak főszerkesztői vagy felelős szerkesztői ambícióim, nem éreztem kihívásnak már az egészet. A riporteri munkát igazán szerettem, de úgy gondoltam, negyvenévesen már nem tudom, és nem is szeretném felvenni a versenyt a pályakezdő huszonéves riporterlányokkal. Kellett valami, amibe szívesen és lelkesedéssel vágnék bele. Akkor kezdtük el a csokoládés vállalkozást a férjemmel, még az RTL mellett párhuzamosan. Aztán egyre több embert kívánt ez az új feladat, s nem működhetett hosszú távon együtt a folytonos készenlétet kívánó tévés munka egy számunkra teljesen új területen mozgó vállalkozás beindításával.

És miért éppen a csokoládé?

Elég sokat utaztunk korábban a férjemmel, és nagyon megtetszettek nekünk az ilyen jellegű boltocskák, melyekkel számos városban, például Amszterdamban, Rómában, Prágában találkoztunk. Úgy véltük, ezt vállalni tudnánk az állásunk mellett is, így jött az ötlet, hogy akkor a külföldi üzletek mintájára csokoládéboltot nyissunk – ugyanis itthon még nem nagyon volt ilyen bolt, most sincs túl sok. Aztán Brüsszelbe már tudatosan látogattunk, kifejezetten a csokiboltok felkeresése miatt. Izgalmas volt felkutatni, hogy kik azok, akik gyártanak, mit, honnan lehet beszerezni… ebben azért benne volt jó másfél év…

Aztán beütött a krach, amikor megbetegedtem. Már azelőtt félévvel eljöttem az RTL-től, mivel már nem győztem együtt a riporteri teendőket és a boltot. Fizikailag, egészségileg gyengébbnek éreztem magam – valószínűleg ezek a betegség előjelei voltak. Egy darabig még a Független Hírügynökségnél dolgoztam rádiós hírszerkesztőként. Egyik nap kora reggel még bementem hangos híreket szerkeszteni, délután kettőre viszont időpontom volt egy idegsebészhez, mivel már napok óta nagyon fájt a fejem. Aznap végül már nem is sikerült felmondanom a híreket, nem bírtam gondolkodni. A kórházban végeztek egy CT-t, ami alapján azt mondták, hogy most onnan nemigen kellene hazamennem.

Agydaganatot diagnosztizáltak.

Igen, kiderült, ami kiderült. Azt hiszem, a legtöbb ember úgy él, hogy „ezt most nem, ezt majd holnap”, „jövőre ide utazunk”, „majd ráér ősszel meglátogatni a nagymamát”… Döbbenetes volt szembenézni azzal, hogy hoppá, talán nincs holnap, talán már csak két hónapom vagy csupán két hetem van hátra, és talán nekem nincs már „majd akkor”, „majd máskor”. És ott a gyerekem, ott a férjem, a munkám, és persze itt vagyok én… megküzdeni azzal, hogy talán vége van… elmondhatatlan. Aztán megkezdődtek a kezelések, illetve egy másfél éves mélyrepülés.

(folyt. köv)

Zádori Kinga