A Föld tizenharmadik legnagyobb, és egyben Indonézia legnépesebb szigete, valamint a világ legsűrűbben lakott területeinek egyike. Egy pécsi festőnő, Tari Eszter tanult és tanított is Indonéziában, Surakarta városában. Jelenleg egy másik városban, Yogyakartában kutat a doktori értekezéséhez a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj támogatásával.

– Eszter, mondana pár szót önmagáról, s a festészetéről?

– Egészen kisgyermekkorom óta szívtam magamba a vizuális művészetek szeretetét édesanyám, T. Surányi Anna, keramikusművész mellett. A Pécsi Művészeti Szakközépiskolában ötvös szakon tanultam. Diplomámat a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának vizuális nevelés szakán szereztem meg. 2005-től kezdtem meg tanulmányaimat a Doktori Iskolában Keserü Ilona, professor emerita doktorandus hallgatójaként. Figurális tárgyú festményeket készítek elsősorban. Azonban az anyagok megismeréséhez és a technikákkal való kísérletezéshez nagyobb szabadságot biztosít a nonfigurativitás. A Yogyakartában készülő sorozatomban a hagyományosan absztraktnak és figurálisnak tekintett elemeket ötvözöm. Alkotómunkámat a helyi kortárs festészet mélyebb megismerése egészíti ki. A kutatás eredményeit a DLA-értekezésemben rögzítem, mely a hagyományok továbbéléséről fog szólni a közép-jávai kortárs festészetben.

– Tudom, hogy mindenképpen szeretett volna valahol külföldön is tanulni. Miért érezte ezt olyan fontosnak, hogy még Jávára is elment emiatt?

– Elsősorban önállósodni szerettem volna, kipróbálni magamat, képességeimet egy idegen kultúrában. Tudtam, hogy a későbbi boldogulásomhoz elengedhetetlen az idegen nyelvek ismerete, melyet külföldön lehet a legjobban elsajátítani. Természetesen nagyon fontos volt számomra, hogy egy „új világ” megismerésével látóköröm kiszélesedett és ami kissé ellentmondásosnak tűnhet a saját országomat is reálisabban láthatom.

– Az indonézek kultúrája, életmódja nagyon különbözik az európaitól. Miben mások ők, mint európai embertársaik?

– Az indonézek tapasztalataim szerint, általánosságban egyelőre vallásosabbak, hagyományőrzőbbek, sokkal büszkébbek nemzeti örökségeikre, egyszerűbben élnek, gondolkodnak és pozitívabb szemléletűek. Természetesen negatív tulajdonságaik is vannak, így sokszor zavart, hogy fontosabb nekik a látszat, mint a valóság. Kifelé mindig azt kell mutatni, hogy minden rendben van. Szeretnek udvariaskodni, és eléggé körülményesek. A külföldiekből megpróbálnak lehetőleg minél több pénzt kicsalni, és mégis meglehetősen igénytelenek, így például sok az értéktelen fércmunka.

– Mi lepte meg a legjobban, illetve volt-e, van-e valami, amit igyekezett átülteni a mi kultúránkba?

A fehérekhez való viszonyuk a legmeglepőbb: a sok turista nagyon „elrontja” őket. Vannak, akik úgy gondolják, hogy mi itt Európában semmit sem dolgozunk, csak sütit eszünk, néha elmegyünk hozzájuk nyaralni és mindig rengeteg pénzünk van. A fehér nőket erkölcstelennek, könnyen megszerezhetőnek tartják. Viszont a kultúrájuk lenyűgöző és sokszínű. Ez utóbbit próbáltam megismertetetni előadások segítségével itthon. A közvetlen környezetemben élők ismerik és kedvelik tradicionális zenéjüket, kézművességüket. Ebben az évben sikerült először meghívnom három festőművészt Pécsre és Erdélybe a Pécsi Galéria, a pécsi Doktori Iskola és a Gyergyószárhegyi Művésztelep segítségével. Férjemmel együtt azon dolgozunk, hogy ez a program kétirányú legyen és magyar művészek is alkothassanak indonéz művésztelepeken.

– Meséljen nekünk az ottani diákokról! Hogyan fogadták az Európából érkező, ráadásul „női” tanárt?

– Amíg nem tudták, hogy a tanáruk leszek, barátságosan a szokásos „Hello Mister!” felkiáltással üdvözöltek. A későbbiekben visszafogottabbakká váltak, félelemmel és fenntartásokkal kezeltek. Nem értették, miért jön Európából egy tanár hozzájuk tanítani. Nem volt probléma, hogy nő vagyok. Elsősorban azért, mert az iszlám enyhébb változata él náluk, így ha nem is sokan, de vannak tanárnőik az egyetemeken. Másodsorban, azért mert egy európai nőt máshogy kezelnek, mint egy indonézt.

– Milyenek a nők és milyen a társadalomban elfoglalt helyük Indonéziában?

- Az indonéz nők helyzete elmaradottabb, mint nálunk – Surakartában láttunk néha csadorba öltözött hölgyeket. Jakartában azonban rengeteg az emancipált nő, igaz az „üvegplafon” az ő helyzetükre is érvényes, tehát bizonyos munkaköröket nő nem tölthet be. Yogyakartában pedig mindenféle náció megtalálható, mivel ez a város a világ minden tájáról vonza az embereket. Jáván a nők többsége elvégez valamilyen főiskolát, vagy egyetemet, de sajnos elsősorban azért, hogy ott férjet találjanak maguknak. A családanyáknak fontos szerep jut, ők tartják össze a családot, így a lényeges családi kérdésekben is gyakran ők döntenek.

– Eltöltött egy hetet egy indonéz családnál…

– Egy jávai családnál laktam Borneó szigetén, ahova korábban települtek át. Városukban nem volt különösebb kulturális élet, így igazán egyszerűen és nap, mint nap hasonlóan végezték teendőiket. A háziasszony kelt fel a legkorábban, megfürdött, kitakarított, és megfőzte aznapra a rizst. Közben a családfő is felkelt és kiment a piacra, hogy árusítsa zöldségeiket és gyümölcseiket. Ebédidőben a háziasszony kivitte a piacra a rizst a férjének és megebédeltek. Volt, hogy ott maradt segíteni neki, volt, hogy valamelyik gyerekük maradt vele. Délutánonként a női családtagok tollaslabdáztak a szomszédasszonyokkal, esténként pedig az egész család tévézett. A család fiatal fiútagjai szerettek barátaikkal éjszakánként gitározgatni és énekelni az utcán.

– Az Ön festészetére rányomta-e a bélyegét az Indonéziában töltött idő?

- Egyértelműen nem látszik, de természetesen hatással voltak rám a kinti élmények. Elsősorban mestereimtől, gyűjtőktől és kollégáimtól hallom, hogy ők látják képeimben az ázsiai hatást. A színkezelésem mindenképpen gazdagabb lett. Az Imajinasi sorozatom darabjai csak Indonéziában születhettek meg, ugyanis az indonéz hitvilág inspirálta őket. Más aspektusból nézve a festészetem ismertebbé is vált, hiszen 2007-ben bemutatkoztam képeimmel a Közép-Jávai Kulturális Központ Művészeti Galériájában. Terveim szerint idén Yogyakartában, Ubudban és Jakartában is bemutatásra kerülnek legújabb festményeim.

– Hogyan látja a jövőt?

- Szeretném a két kultúrát közelebb hozni egymáshoz. Művésztanár barátaimmal és a Jakartai Nemzeti Galéria vezetőivel együtt szeretnénk, ha megvalósulna egy cserekiállítás Budapest és Jakarta között, illetve ha beindulhatna egy oktatói csereprogram is.

Köszönöm a beszélgetést!

Orbán Erika