A baj inkább az, hogy bár néha azonosak azzal az érzéssel, ami bennem legbelülről jön, én mégsem merek rájuk hagyatkozni.

Az egyik ilyen alkalom pár napja, a nagymamám temetése napján, hajnali négykor volt. Felkeltünk, mert Lillának az antibiotikum ellenére magas láza volt, fájt a hasa, rosszul érezte magát. Egy idő után visszakívánkozott az ágyba, én még simogattam a hasát, puszilgattam a fejecskéjét, stb. Közben azon idegeskedtem, hogy reggel hogyan tudok majd felkelni, mert már napok óta alig aludtam valamit. Ráadásul vívódtam, hogy el merjek-e indulni és itthon merjem-e hagyni a beteg gyerekeket. Szakadt a hó, mi lesz, ha ott rekedünk?

Ilyen és ehhez hasonló rémképek gyötörtek, amikor megszólalt a lányom, hogy: „Anya! Feküdj le! Olyan fáradt vagy!” Első döbbenetemben szólni sem bírtam percekig. Kisvártatva aztán mégis megkérdeztem: „Ma nekünk apával temetésre kell mennünk. Jól meglesztek a mamával, igaz?” „Aha” – hangzott a válasz és már aludt is tovább a drága gyermek.

Nehéz visszaadni az akkor bennem kavargó érzéseket. Honnan tudja egy ekkora lányka, hogy én mennyire vagyok fáradt? Felfogta-e egyáltalán a kérdésemet? Most utólag persze már akár bele is magyarázhatok dolgokat, hiszen szerencsésen megjártuk az oda-vissza 500 km-es utat és hál’ Istennek a gyerekek sem lettek betegebbek a távollétünk alatt. Szóval én határozottan azt gondolom most már, hogy kaptam egy üzenetet. Hogy a legfelsőbb Én-től, a Jóistentől vagy honnan, azt most hagyjuk. De a vívódásom valahol valakinek „átment” és megerősítést kaptam, hogy a mamának „megadhatom” a végtisztességet. Ennek ellenére reggel még mindig könnyes szemmel tipródtam indulás előtt. Nem mertem az érzésre hagyatkozni, mert jeges kézzel markolta a szívemet a gyerekek miatti aggódás. Odafele menet az autóban eszembe jutott egy gondolat a Bibliából, de nem tudom pontosan idézni. Az a lényege, hogy Isten egyik kinyilatkoztatása után valaki még mindig kételkedik és elhangzik egy kérdés: hogy mered megkérdőjelezni azt, amit én kinyilatkoztattam neked? Ezen a ponton kicsit elszégyelltem magam. Tényleg: miért kérdőjelezem meg ezeket az érzéseket és miért nem merek rájuk hagyatkozni?

Ennek fényében próbálok azóta egyre többször befelé (is) figyelni az érzéseimre, megérzéseimre. Egyelőre több-kevesebb sikerrel, de a tapasztalataim érdekesek.

Vég Erzsébet