Tizenkét évesen egy versenysport, a kosárlabda volt az élete, olyan egyedülálló, eredményeket mondhat a magáénak, mint pl. a két rangos nemzetközi sporteseményen, az IBV-n és Ronchetti Kupán való győzelem. A sport mellett, a tanulás töltötte ki minden idejét. A Budapesti Eötvös József gimnáziumban érettségizett, majd egy dekoratőr iskola következett. Valami mégis hiányzott az életéből. Valami, ami ugyan megfoghatatlan, mégis kell ahhoz, hogy az ember teljes életet élhessen. Útkeresése során az Iparművészeti Főiskolán került kapcsolatba a fotográfiával, s azóta is foglalkoztatja az önkifejezésnek ez, a képeken keresztül történő megnyilvánulása.

„A mélységet megtapasztalni csak azokon keresztül lehet, akik ezt már maguk is megélték. Ahogy nagyon nem mindegy, hogy milyen egyéniségek tanítanak az iskolákban, úgy igaz ez az élet minden területén. Különbözőek vagyunk, s mindenki megtalálhatja a saját személyiségéhez valót, ha keresi… Ha nem törik meg a hitük a hétköznapok nehézségei között, s még marad erejük továbbadni azt a tudást, ami már sajátjuk.” S.Faragó Gyöngyi

Gyöngyivel a Keszthelyi Goldmark Károly Művelődési Központ Nők Hete című programsorozat keretein belül találkoztam. A nyitóprogram fotókiállítása volt, melynek címe: Női szemmel… A képek önmagukért beszélnek, s a világot, a hozzá való viszonyunkat látjuk, láttatja női szemmel.

Gyöngyi, miért pont a fotózás az, amiben úgy érzi, ki tud teljesedni?

Gyerekkorom óta nagyon vonzódtam a művészetekhez, több ágát kipróbáltam, de a fotográfiában találtam meg azt a fajta kifejező eszközt, ami lehetővé teszi számomra, hogy a gondolataimat képpé formáljam. A fotográfiában a hagyományos, klasszikus technika mellett fontos az új dolgokra való nyitottság és lehetőség van a kísérletezésre is.

Vagyis fényképezőgéppel jár kel…

Volt ilyen időszak is az életemben, de ez rám, most épp nem annyira jellemző, s habár majdnem mindig van nálam gép, ritkán készítek spontán képeket. Amikor valaki elkezd a fotózással foglalkozni, akkor mindenhol keresi az érdekes látványt, a megörökítésre méltó pillanatot, s közben nagy rutinra tesz szert. Az így készült képek az úgynevezett „talált képek”, melyeket az élet ad, s amit a fotós igyekszik a maga, s mások örömére megörökíteni. Aztán az érési folyamat következő szakaszában megjelenik az úgynevezett „kitalált kép”. Ekkor a kiindulási pont nem az adott kész szituáció, látvány, hanem a fotós fejében megfogalmazódó gondolat az, ami aztán testet ölt egy fotográfiában. Ilyenkor a fotós lázas keresésbe kezd, s addig keres, amíg meg nem találja azt a modellt, helyszínt, akit vagy amit ő elképzelt, megfelelőnek tart. Engem elsősorban nem a modell testi adottságai inspirálnak, (persze adott feladatnál lehet ez is elsődleges szempont) hanem az egyénisége, hogy legyen köztünk egy olyan hullámhossz, ami a közös munkához s ahhoz szükséges, hogy az érzéseimet, gondolataimat kifejezhessem vele.

Mit szeretne üzenni az alkotásain keresztül az embereknek?

Szeretném, ha a képeim nem csak nekem, hanem másoknak is lelki és szellemi kalandot jelentenének. Azért szeretek nagyon fotografálni, mert mindig új élmények érnek, újra és újra értelmezhetem a világot segítségével. Célom, hogy képeimmel a nézőt ki tudjam szakítani egy picit a szürke hétköznapokból, mélyebben elgondolkoztassam. A művészet lehetőség, általa lelkünk, szellemünk gazdagodhat.

Van kedvenc témája, témái?

Kedvenc és állandó visszatérő témám az ember... legyen idős, fiatal, felnőtt vagy gyerek... a lényeg, hogy a pillanatnyi rá jellemző belső kisugárzást tudjam megörökíteni. Hiszem, hogy minden ember szép, mert egyedi, csak meg kell látni az egyén szépsége, miben rejlik, s hogyan tehető láthatóvá mások számára is. Formailag a kép lehet portré, egy emlékezetes eseményt megörökítő családfotó, művészi hangvételű aktfotó vagy akár egy személyt több oldaláról is bemutató portfolió.

A témák változatossága az, ami pihentet, így néha elkalandozom a tárgyak, az absztrakt világába. Majd ismét visszatérek az emberekhez…

Köszönöm a beszélgetést.

Orbán Erika