Emlékszem arra az eufórikus örömre, ahogy tollam szántotta a papírt, s hogy alig győztem írni, a gondolataim mindig egy lépéssel előbbre jártak, mint író kezem. Emlékszem az érzésre, - ahogy több év elteltével -, visszaidéztem rég holtnak hitt érzéseim, vágyaim azzal, hogy újraolvastam, amit írtam.

Talán, mert itt az évvége, vagy csak talán azért, mert takarítottam a szekrényeket, - kidobáltam a már semmire sem jó holmikat, félretettem azt, amit rosszabb sorban élőknek szántam -, rábukkantam naplóim gondosan összekötött halmára. Megrohantak az emlékek, végig simítottam a halom tetejét, a szalag szinte magától oldódott, lassú tekergéssel csúszott le a könyv halomról.

Tétován nyúltam az első kötetért, lapjai közül por szállt, s kicsúszott egy ősöreg fotó. Valahol egy osztálykiránduláson készült. Nevető tizenévesek, boldog arcok, akik még bíznak a jövőben. Van, aki már nem él közülünk. Könny szökik a szemembe, ahogy fellapozom az első kötetet. A bejegyzés 1979. június… Jézusom, de rég volt. Mindjárt harminc éve! Harminc év, hova tűnt? Merre jár? „Ujjaid közül a kor úgy száll mint szürke por, és a perc hordja el…” Máté Péter örökbecsű dala mélyen a szívembe mar.

A bejegyzésekben szerepelők már rég a múlt ködébe vesztek. Ahogy lapozgatom a köteteket előre – hátra megrohan az érzés, hogy visszatértem egy helyszínre, amihez kötődöm valamiért, de az ott megélt élmények, az ott lévő emberekkel együtt eltűntek. Meghaltak, elnyelte őket a múlt feneketlen kútja, csak az általam betűkből épített kopasz falak fogadnak. Falak, melyeket olvasván visszatérnek a régi érzések, de valahogy már olyan üresek, már nincs meg bennük az a tartalom, ami akkor és ott megvolt.

Állok a kopasz falak között, a tető alatt sivít a szél, arcok tűnnek fel a ködben, rég elfeledett barátok, szerelmek, rokonok. Karba font kézzel állnak körülöttem azok, akiket megbántottam, tekintetükben még mindig ott a miért?! Mellettük állnak lehajtott fejjel azok, akik engem bántottak meg. Nem tudják, hogy már nem haragszom, nem neheztelek. Meg kellene ezt mondanom nekik, s meg kellene mondanom azoknak is, akiket én bántottam, hogy nem akartam… csak az a fránya hirtelen haragom tudnám már elhagyni valahol…

Állok és nézem a körülöttem kavargó arcokat, még csak nem is fáj, hogy látom őket. Csak olyan üres valami, itt belül… Talán ezt hívják elmúlásnak. Valami véget ért, s az ember továbblép. Szeretné ugyan még visszahozni a múlt színes pillanatait, az ott megélt érzéseket, a nevetést, az összekacsintást… Ahogy nekitámaszkodsz a falnak, régi vacsora illata kúszik az orrodba, hallod az evőeszközök csörgését, a halk beszélgetést, a felcsattanó nevetést... de, ahogy kinyitod a szemed, rádöbbensz, hogy csak te állsz a csupasz falak között. Fájó szívvel veszed tudomásul, hogy csodák nincsenek. Csak foszladozó emlékképek, kapaszkodnál beléjük, de azok is kicsusszannak kezeid közül.

Múlnak az évek, rakódnak egymásra, mint téglák a falban, s épül életed, melynek úgy hiszed minden tégláját, már jól ismered. Elképzelhetetlen, hogy egyszer csak nincs tovább. Néha megállsz egy pillanatra, visszanézel, de valamiért nem szívesen…,  keresed az egy-egy állomáshoz tartozó embereket, álmokat, vágyakat, de a múlt köde sűrű. Nem látsz át rajta. Csak néha-néha enged bekukkantást, mint most ez a pár kötetnyi napló. Az út, amit magad mögött hagytál talán szép, talán elégedett vagy, talán nem. Ha már te nem bírod, gyermekeid építik tovább, s az út tovább nő, kicsit kacskaringós, kicsit szerteágazó, de épül, s ez így is van rendjén.

Most ismét eltemetünk egy évet, betettük a téglát a falba. Jöhet a következő. Meghalt a király, éljen a király!

Orbán Erika