Hol és hogy ismerkedtetek meg a férjeddel?

Éppen túl voltam egy szakításon, és többek között, hogy lekössem magam beiratkoztam egy autóvezetői tanfolyamra. A leendő oktatóm nagy lelkesedéssel fogadott, mert a mozgássérültek számára átalakított csoda-Trabant éppen a közelben volt egy fiúnál, így nem kellett külön megigényelni a  mozgáskorlátozottak egyesületétől, hogy tovább maradhasson a megyében. Nagyon hamar, pár nap múlva már kezdődött is a tanfolyam, majd az oktató felhívta a szüleimet, hogy városi vezetésen van az autóval, elhozná hozzánk megmutatni az autót, hogy mi, hogyan működik. A szüleim persze beleegyeztek, de mondták az oktatónak, hogy a részleteket már velem beszélje meg, így átadták a kagylót. Nekem már csak annyit mondott, hogy 4 után érkeznek, hozza a vőlegényemet. Nemsoká tényleg az lett... hetekig nem láttam ezután, és egy kedves fiú képeként megmaradt az arca. Majd jött a műszaki vizsga, amire egyszerre érkeztünk. Az egész napot együtt töltöttük, sétáltunk, és beszélgettünk, majd egy éven át leveleztünk. A következő találkozásunkkor egy nagyon mosolygós, nagyon humoros, jóképű-már szakállas-pasit láttam magam előtt, aki magával ragadott mindenestül.

Mit szóltak a választásodhoz a szüleid?

Soha nem mutatták, hogy akárcsak meglepődtek volna a döntésemen. Amikor apának elmondtam, csak ennyit kérdezett: "Mit találtál ki már megint?" és ezzel csak engem minősített, az én szertelenségemet, senki mást. Anyának nagyon tetszett Lackó konzervatívsága, az, hogy  eljött hozzánk, megkérdezte a szüleimet, hogy ha én is szeretném, akkor vehetne e nekem gyűrűt, és amikor megvoltak a gyűrűk, a szüleimtől kérte meg a kezem. Apával pillanatok alatt megtalálták a közös témát, hasonló a munkájuk, és a mai napig nagyon sokat segít apa Lackónak. Ő azt mondja, így legalább nem lesz öreg nyugdíjas..

Az elején nem rémített-e meg az együttélés lehetőségéből fakadó problémák összessége?

Őszintén szólva, nem tudtam, mire vállalkozom. Előtte még nem éltem együtt senkivel, és leginkább attól féltem, hogy majd nem leszek jó társ. Az fel sem merült bennem, hogy esetleg más, ha kerekes székes a párom, vagy két lábon járó, egészséges ember. Egyszer, amikor Lackó hozott  nekem egy pohár vizet, a testvére megkérdezte tőlem, hogy miért vele hozatom be, miért nem megyek magam a vízért. Nem is értettem miért mondja ezt, miért ne "szolgálhatna ki" a szerelmem, hiszen én is megteszem neki ugyanezt bármikor?! Majd ő kifejtette, hogy Lacika-mert a családban csak így hívják- kerekes székes, nem tud mindent megcsinálni, neki az nehéz... Egy frászt! Lackó kifejezetten utálta és utálja azt a mai napit, ha valaki helyette akar megcsinálni valamit. Kívülről szemlélve úgy tűnik, hogy ez neki megerőltető, mert mások a mozdulatai, mint a "normális", de ettől még képes megtenni azt. Valóban nem úgy hozza a vizet, hogy tartja a kezében és lépeget, hanem, egyik kezéből a másikba téve, közben az üres kezével a kocsiját hajtva és egyenesben tartva, vagy éppen kanyarodva halad, és odaér, és átnyújtja, és én megköszönöm, és megiszom. Ez már olyan, mint máshol.

A minden napi életben kik vannak segítségetekre, persze csak akkor, ha kell a segítség?

Azt nem mondom, hogy nem kell segítség, de ez a csak leginkább a kerti munkákra szorítkozik, és persze ha lépcső van valahol, ahová bemennénk. Itthon minden úgy van kialakítva, hogy nem jelent gondot a fürdés, a mosogatás, és egyáltalán a közlekedés a lakásban. Nincs semmi magasan, de ez miattam is így van, mert egyrészt alacsony vagyok, másrészt nem szeretek székre állni, tériszonyom van. Lackó autót vezet, bárhová elmegy, ha meg nem tud bejutni, hát betelefonál.

Milyen szervezetekre támaszkodhattok?

A Mozgáskorlátozottak Egyesületének mindketten tagjai vagyunk. A lakás akadálymentesítéséhez kaptunk annak idején anyagi támogatást, mint bármely tag, aki ezt a megfelelő módon igényli. Lackó igyekszik, azóta aktív harcosa is lenni ennek a szervezetnek, vezetőségi tag a megyei szervezetnél.

Sokkal türelmesebbnek és toleránsabbnak kell lenni-e az életben, a mindennapokban, magaddal, a társaddal és másokkal szemben?

A mindennapokban pont annyira kell egymással szemben toleránsnak lennünk, mint bárkinek  a párjával szemben. Azt gondolom, hogy ennek nincs semmi köze a mi állapotunkhoz. Ugyanúgy ismerjük egymás rezdüléseit, tudom, ha ideges, ha fáradt, és ő is tudja, mikor kell békén hagynia, vagy mikor kell kicsit több törődés…

Másokkal szemben? Hát ez már egy más kérdés. Ebben a mai világban még mindig megbámulnak minket, még mindig megkérdezik, hogy tényleg házasok vagyunk? Vagy, hogy tényleg külön élünk? Csak mi? Lacikát ki fürdeti? Miből élünk? Hogyan lett gyerekünk? Hajnalkám te főzöl? Néha nagyon nehéz ezt indulatok nélkül, kedvesen, mosolyogva elmagyarázni akár idegeneknek (mert vad idegen emberek jogot formálnak arra, hogy letegezve feltegyék a kérdéseiket...), hogy : igen, ő egy férfi, és én egy nő, és igen a szerelem az azzal jár, hogy esküvő,  az együtt élés pedig azzal, hogy saját lakás, autó, gyerek...

Az életed mennyivel nehezebb, hogy esetlegesen a férfimunkát is végezned kell?

Semmivel nem végzek több férfimunkát, mint más olyan nők, akik, ezt szeretik csinálni. Pl.: amikor tataroztuk a házunkat, amíg Lackó felérte, ő vakolta, feljebb meg én, akkor nem volt tériszonyom! De ezt bármelyik nő megtette és megteszi, aki a saját házát akarja szépítgetni, és ott lebeg a cél előtte, ha ez a fal is kész lesz, akkor már csak meszelni kell, és költözhetünk....

Miből meríted a többletenergiát?

Nem tudom, hogy van-e többletenergiám. Az biztos, hogy gyerekkoromban rengeteget voltam kórházban, nagyon sok műtéten estem át, és ez mind csak erősített engem. Nagyon bután hangzik, de még az első szerelem is a kórházhoz fűz... Mindenképp pozitív példa volt nekem az arra, hogy ilyen kitartó és szerető szülő akarok lenni, mint a sajátjaim. Erejükön felül tették velem a kilométereket a kórház és a lakásunk között, mindig csak biztattak (csak pár éve mesélte el anya, hogy hányszor sírdogált a vonaton miattam, értem, és én ebből soha nem láttam semmit...), és hogy büszkék rám, és ma az a legjobb az egészben, hogy már megtanulták kimondani, hogy ők is számíthatnak rám.

Ilyennek képzelted-e el az életed? Milyen érzéseid vannak ezzel kapcsolatban?

Nem, nem ilyennek. Nem volt evidens, hogy mivel sérült vagyok, a párom is az lesz. Tudtam, hogy férjhez akarok majd menni, tudtam, hogy gyerekeket szeretnék, egyetlen dologban voltam még biztos, hogy vörös hajú és szakállas pasit nem akarok...  A férjem neve Vörös László, haja és szakálla színe vörös... a fehér paripa alóla pedig krómozott 4 kerekű járgánnyá változott. Na, bumm. Amit sosem gondoltam volna, hogy ami nekem ennyire természetes, az másoknak nem, és ezek a mások, pont olyan közel álló emberek, akik "normál esetben" minden támogatásukat adták volna annak a fiúnak.. Sosem tudták feldolgozni Lackó balesetét, azt meg főleg nem, hogy ebből így fel lehet épülni, ami csak az ő érdeme, hogy lehet teljes életet élni, csak tudni kell, hogy mit kell másként tenni ahhoz, hogy ez tényleg teljes legyen.

Milyen jó tanáccsal látnád el önmagad, ha visszamehetnél az időben, s mondhatnál pár szót, annak a fiatal lánynak, aki pár hónapja fülig szerelmes, abba a gyönyörű mosolyú kerekes székes fiúba?

Egyetlen dolog van, amit másként tennék, ill. tennénk. Erről sokat beszélgettünk már. Az első perctől kezdve külön élnénk, a saját lakásunkban, kilométerekre ettől a falutól.
Mit mondanék magamnak?: SOSE HAGYD, HOGY BEFOLYÁSOLJON, MIT GONDOLNAK RÓLATOK MÁSOK.

Köszönöm a beszélgetést!

Madarász Ildikó