angol nyelvű, független újság Jemenben. Mi több a magazin főszerkesztője egy bátor nő, Nadia Abdulaziz Al-Sakkaf. Nadia 1977-ben született Taizban, de élete legnagyobb részét Sana’a-ban Jemen fővárosában töltötte. Akkor futottam össze vele, amikor számos Arab és Európai országba ellátogatott, hogy támogatókat találjon, az akkor éppen forradalmi időket élő Jemen számára.  Ami különösen érdekelt, hogy Nadia nő, és nagyon jól tudjuk, hogy Jemenben csak nagyon kevés nő van vezető pozícióban. Őt sztárnak tekintik ebben a világban. Átvette a 21 évvel ezelőtt alapított családi vállalkozást, s így ő lett az első női főszerkesztője a fent már említett legolvasottabb angol nyelvű, független újságnak. Érdekelt Nadia, élete, jövője, és a jemeni életszemlélet.

Nadia, először is köszönöm, hogy időt szakítasz rám. Mondanál pár szót magadról?

Diplomás családból származom. Az édesapám egyetemi professzor és szabadságjogi aktivista, az édesanyám középiskolai angoltanár volt. Mindketten külföldön végezték felsőfokú tanulmányaikat. A két bátyám, a nővérem, s persze az én életem teljesen különbözött az átlag jemeni emberek életétől, különösen az átlag jemeni nők életétől. Főleg azért, mert nekünk megengedték a szabad gondolkodást; próbáld ki, és nyújts 110%-ot, volt az elv. A szüleim mindig azt tanították, hogy a férfiak és a nők egyenlők, és a határ csak a csillagos ég, bármibe fogsz is! Így aztán tanulhattam számítástechnikát ösztöndíjjal Indiában, majd a felsőfokú tanulmányaimat információs rendszer menedzsment szakon, egy másik ösztöndíjjal Angliában fejezhettem be. Rendszer elemzőként dolgoztam, fejlesztéseket végeztem non-profit szervezeteknél és média területen. Ma pedig, bár végzettségre technikai ember vagyok, úgy tartom számon magam, mint média személyiséget.

Miért az újságírást választottad?

A Yemen Times újságot az édesapám alapította 1990.-ben. Amikor 1999 Júniusában egy gyanús autóbalesetben elhunyt, idősebb bátyám ált a lap élére, öt és fél évre. De mivel be kellett fejeznie a felsőfokú tanulmányait, én vettem át az újságot. Az újságírás világát tizenhat éves korom óta ismerem, de csak 2002-től dolgozom benne. Ekkor tértem vissza Angliából miután lediplomáztam. Még ekkor is csak részmunkaidőben dolgoztam, de 2005 márciusától már én vagyok a lap főszerkesztője.

Nehéz volt illetve nehéz harcolni a régi beidegződések, törvények illetve a férfiak világa ellen?

Rendkívül nehéz volt felelősséget vállalni az újságért. Ami segített, hogy ez egy családi vállalkozás volt a magánszektorban. Ha ez egy kormány által alapított lap lett volna, vagy ha nem lettem volna részvényes, nem hiszem, hogy lett volna lehetőségem azzá a nővé válni, aki ma vagyok. Főleg azért nem, mert a mi kultúránk nem fogadja el a női vezetőket. Az első évben a beidegződött sztereotípiákkal küszködtem mind a szervezeten belül, mind azon kívül. Az emberek arra fogadtak, hogy belebukom… csak néztek, kuncogtak, s arra vártak, hogy ez a fiatal lány mikor követ el valamilyen butaságot és roppan össze az apai örökség alatt. Örökké az apámhoz és a bátyámhoz hasonlítottak, mindig azt kérdezték, miért nem tudsz olyan lenni, mint az apád? Vagy miért nem úgy csinálod, mint a bátyád? A legnagyobb csatám az idősebb generáció férfitagjaival volt. Nincs semmi bajom a férfiakkal, de ők úgy el vannak telve magukkal, hogy meg sem hallják az utasításaimat. Olyan extrém helyzeteket kellett az első időkben felvállalnom, mint pl. azt, hogy elbocsátottam a férfiak felét. Egyszer még lázadás is volt az iroda előtt, az egyik mérges, elbocsátott riporteremmel. De hagyjuk ezt! Úgy döntöttem, hogy a munkára koncentrálok. Összehoztam egy új csapatot, amiben már több volt a nő. Egy év munka után a Yemen Times három nemzetközi díjat kapott, köztük a Nemzetközi Újságíró Szervezet: Media Pioneer Award (Média élharcos) díjat 2006.-ban.

Milyen a politikai és a társadalmi rendszer Jemenben?

Jemen köztársaság, választásokkal, mely demokrácia eszköze a kormányzás számára. Az alkotmányunk az egyik legjobb.  Ezzel az egésszel az a probléma, hogy jóformán csak papíron működik. A törvények végrehajtása, betartása korlátozott, mert rengeteg a korrupció és a bratyizás. Ha egy bizonyos családból vagy klánból jössz, mindent megúszol, még a gyilkosságot is. A társadalom struktúrája is főleg törzsi szokásokon alapuló. Még az olyan nagy városokban is, mint Aden vagy Taiz, ahonnan én származom, a törzsi hatás nagyon erős. Az is a hagyományos kultúra része, hogy bezárva tartják a nőket, és nem engedik, hogy részt vegyenek a társadalom életében. De vannak nők, akik megpróbálják ledönteni ezeket a korlátokat, és kitaposni az utat más nők előtt.

Milyen bánásmódban részesülnek a nők Jemenben? Egyenlő bánásmódot élveznek a férfiakkal?

Van egy fajta irónia a nőkkel szemben Jemenben. Például, ha szeretnek egy nőt, akkor tisztelik és becsülik is. Ha belép egy váróterembe és nincs üres szék, akkor egy férfinak fel kellene állni és átadni a helyét, ráadásul a mellette lévő helyet is üresen kell hagyni. Még a törzsi rendszerben is, ha egy nő szól a vezetőknek, hogy hagyják abba a háborúzást, vagy csináljanak valami mást, nekik muszáj engedelmeskedni, különben komoly bűnt követ el. A férfiak felelősek azokért a lánytestvéreikért, akik nem mentek férjhez és támogatják őket, még akkor is, ha azok dolgoznak. Ugyanakkor alig vannak jogaik a nőknek a társadalomban. A nők tanulása, munka vállalása, és utazása nagyon korlátozott, és nagymértékben függ a család férfitagjaitól. Sok jemeni nő akarata ellenére megy férjhez. A jemeni nők többsége meg van fosztva a pénzkezelés jogától is, mégha örökölte is azt.

Mi a legnagyobb kihívás a munkádban?

Immáron több mint hat éve vagyok a főszerkesztője az újságnak, és, ahogy azt mondani szokták; kitanultam a munka minden, csínját-bínját. De van egy másik nagy kihívás, mellyel minden újságíró szembesül, az információhoz való hozzáférés, a politikai tiltás, a társadalmi megbélyegzés néhány tabu téma ellen… Megpróbálok túllépni ezeken és megadni a szükséges képzéseket a velem dolgozóknak, de az egész országnak változásra lenne szüksége és nem csak azon a módon, ahogy mi tesszük. Ez egy hosszú csata és még mindig tart.

Hogyan telik egy átlagos napod?

Felkelek, elkészülök a munkába a férjemmel és a lányommal, akit kiteszek az iskolánál és megyek dolgozni kb. 2-ig. Majd megyek, felveszem a lányom, találkozom a férjemmel, bedobunk otthon egy gyors ebédet, és már megyek is vissza dolgozni.  Általában a lányom is különórán van. Balettozni tanul éppen. Este 7 körül érünk haza, igyekszünk lazítani és tévét nézni, de az újságírás az a szakma, amit soha nem lehet abbahagyni. Lógok a neten és vacsoráig még megcsinálok valamit, aztán már itt is a lefekvés ideje. A hétvégék nagyon jók, bár a lányom nem nagyon engedi, hogy sokáig aludjunk, de ez még mindig lazább, s ilyenkor közösen a cicánkkal együtt, csinálunk valamit a kertben. Ez év elejétől sok problémánk van az elektromossággal, a folyó vízzel, a gázzal, amivel főzünk, a benzinnel és az internettel, főleg utóbbi biztonságával. Nagyon nehéz úgy élvezni akárcsak a munkát is, hogy közben azon aggódsz, mikor jön vissza az áram, ha van elég benzin az autóban, akkor, meg azon parázol, hogy a feketepiacon jutsz-e majd hozzá ötszörös áron. Rengeteget lövöldöznek a városban és sok az utcai támadás is, ezért mindig félünk, különösen éjszaka. Mindig sírva fakad a lányom, ha meghallja ezeket a hangokat, vagy amikor hallja a dühös tiltakozókat különösen azokat, akik az elnökkel vannak, mert azok általában mérgesek és mindig vannak náluk botok és fegyverek.

Üzensz valamit a Magyar nőknek...?

Ne írják le Jement... ne gondolják, hogy ebben az országban csak problémák vannak, ne gondoljanak erre… bárcsak ismernék az én Jemenemet. Ha az én szememmel néznék, sokkal megértőbbek lennének velünk. Mi még csak most megyünk azokon keresztül, amiken ti már száz évvel ezelőtt vagy még korábban keresztülmentetek. Nekünk most kell harcolni. Nagy szükségünk van a támogatásra.

Köszönöm a beszélgetést.

Erika Orban