Hosszú, barna hajú, szép arcú, sudár testű. Szinte minden nap látom, hozzátartozik az utazásaim vizuális kellékeként. Nyomon kísértem hajszíne változásait a mélyvöröstől, a platinaszőkéig, láttam az új télikabátját – ami alig takart valamicskét fázós testén – s láttam, hogy válik kamasz lányból fiatal nővé. A szemem előtt nőtt fel. Négy éve áll ugyanazon a helyen, csak az igazán csikorgató hidegekben nem látom, bár az igazán-igazán csikorgó hidegben én otthon melegszem, egy pohár forralt bort szürcsölgetve.

Vasárnap van, délidő! Megint ott áll a lány. Miért nincs otthon? Miért nem az édesanyjával szűri le az illatosan gőzölgő húslevest, miért nem otthon vágja fel a vasárnapi kapros-túrós lepényt, miért nem terít ebédhez, miért nem mosolyog cinkoson a kis húgára, nagy titokban, ebéd előtt nekiadva a tészta szélét?  Hogy kerültél ide? – teszem fel magamnak századszor a kérdést.

Meg kellene állnom. Egyszer megkérdezni! De gyáva vagyok! Félek a válaszodtól! Félek a lehetséges válaszaidtól! Lehet, hogy elküldenél semmi perc alatt, lehet, hogy pénzt kérnél a válaszokért, de lehet, hogy megtudnék rólad valami fontosat, lehet, hogy tényleg elmondanád.

Elmondanád, hogy te sem önszántadból vagy itt. Elmondanád, hogy már gyermekként megerőszakolt a nevelőapád, hogy a családon belüli erőszak számtalan formáját láttad, érezted a bőrödön, a húsodon, mert rendszeresen vertek, és egész életében csak azt hallotta, hogy a nők csak „arra” valók, aki úgy nőtt fel, hogy a teste felett soha sem rendelkezett.

Elmondanád, hogy 13 évesen csak a szerelmet kerested a szeretet helyett, amiről csak ködös fogalmaid voltak tapasztalat híján, csak a másik nemet szeretted volna felfedezni, egy kis törődésre vágytál, mert otthonról már menekültél volna. Belenyomorodtál az életedbe 13 évesen, s elszöktél. A nyugatinál csak tébláboltál, amikor odajött az a fiú. Kedves volt. Segítőkész. Még ebédre is meghívott, s mondta, hogy ismer valami jó helyet, ahol meghúzhatod magad.

Így kezdődött? És most itt tartasz? Egyszerre csak pénz - és szex éhes gazemberek markában találtad magad?

Az elején még csak hitegettek, hogy csak 1-2 év és gazdagon, még mindig nagyon fiatalon léphetsz újra a társadalomba, és soha nem késő tanulni, és akár még a középiskolát is el- és befejezheted? Az elején még biztosan elhitted!

Aztán amikor egyik reggel felkeltél, felcserepesedett ajkakkal, hurutos felfázástól agyongyötörve, a testi kizsákmányolás minden formáját ismerve, s tudva, hogy holnap sem lesz ez másképp, s holnapután sem, elpattant benned valami. Már tudtad, hogy a hálóból szinte reménytelen kikerülnöd, ahogy a kezdet kezdetén elképzelted, gazdagon, fiatalon, egészségesen. Már kiégtél, elmagányosodtál, depresszióba estél. Tudod, hogy a fizikai fenyegetettség kiszámíthatatlan. Bármikor, bárkitől kaphatsz, akár klienstől, akár a futtatódtól.

Aznap nyúltál először a drogokhoz? Vagy már az elején megkínáltak vele? Vagy csak ennek hatására voltál kezes bárány?

A drogok sokba kerültek. Nagyon sokba. Már kölcsön is kértél. Fizeted a bérelt szobát, a kölcsönödet, odaadod a napi fejadagot a „védelmeződnek” és még drogra is kell, az sem  baj, ha ma még nem ettél….viszont kockáztatod a biztonságodat, az egészségedet! Kérhet valaki olyan magas árat, hogy ezt kompenzálja?

Aztán jött valami új fordulat. Eladtak! Új gazemberek, új helyek, csak a kliensek ugyanazok, csak más-más motivációval: kapcsolati-házassági problémával, magánnyal, érzelmi problémákkal, tele gátlásokkal stb. s tőled várnak valamit, ami kisidőre feledteti velük ezeket. Tudod velük feledtetni? Kamaszként? Vagy mikor csupa kalandvágyó barát áll meg, haverok elvárásainak eleget téve, vagy alkohol és drog hatása alatt álló fiataloknak kell „teljesítened” hol jársz te, gondolatban? Mikor mosdatlan férfitesteket kell napról napra kielégítened, mire gondolsz közben? Gondolsz még valamire?  Családra, kertes házra, gyerekekre, illatos húslevesre?

Ma is itt állsz. Apró szoknyácskában, hasadat nyitva hagyó pólóban, s krémezed a karodat. Mégis meg kellene állnom. Talán elmondhatnám, hogy van kiút, hogy még nagyon fiatal vagy, hogy vannak, akik ismeretlenül is segítenek, hogy járhatsz még iskolába, hogy még előtted az egész élet, hogy … De tovább hajtok ma is. Félek a válaszaidtól, félek a „védelmeződtől” félek, mert megrémít a tehetetlenségem és a gyávaságom. A visszapillantó tükörben még újra rád nézek, s látom a fékező teherautót, látom, ahogy elindulsz felé.

Majd holnap, holnap bátrabb leszek, hisz tán nem harapja le a fejem egy 50 kilós, 18 év körüli lány, egyedül az út szélén? S talán majd másról mesél… arról, hogyan került ide!

Madarász Ildikó

(www.baratno.com)