melyet csak kevesen tudnak jól kezelni, mindezt úgy, hogy a külső szemlélő is élvezze. Ennek mestere Pokorny Lia.

Mikor döntötted el, hogy színész szeretnél lenni, mi vezérelt erre az elhatározásra?

Viszonylag későn, 23 évesen jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára – kétszer is-, de nem vettek fel, így elmentem a Pinceszínházba, majd később a Bárka színházba stúdiósnak, Egyre több és nagyobb szerepeket kaptam, mígnem a színház leszerződtetett állandó társulati tagnak.

Megéri ma, Magyarországon, színésznek lenni?

A "megéri ma Magyarországon színésznek lenni" kérdésre tulajdonképpen a válaszom az kellene legyen, hogy nem, mert mi öten a Beugróban és még pár kollégánk, kivételes helyzetben vagyunk, de nagyon sok színésznek nincs munkája. Mégis bízom abban, hogy a színháznak van jövője, hogy izgalmas lehet az, ha hús-vér emberek az orrunk előtt megelevenítenek, akár vidám, akár szomorú élethelyzeteket, történeteket. Egyszerűen jó nézni, hogy két ember egymás szemébe néz és drukkolok, hogy most vajon mi fog történni, végigélhetem velük együtt az egészet. Kívülről látom, mégis ott állnak előttem, tehát részese vagyok. A színház a jelenidejűség, a varázslat, a játék, a fantázia világa, amit a színész lát, a nézők is azt fogják, még ha a valóságban nincs is ott.

Fellépés előtt szoktál izgulni? Ha igen, akkor hogy vezeted le?

Minden fellépés előtt izgulok, néha azt érzem, hogy inkább hazamegyek, vagy gyorsan rosszul leszek és akkor nem kell a színpadra menni. Járkálok, sokat beszélek, beülök egy sarokba, befogom a fülem, vagy hangosan énekelek, amíg eljön az idő..., de ahogy belépek a színpadra, már csak azt érzem, hogy de jó itt lenni.

Mennyire nyomja rá a bélyegét egy-egy szerep a hétköznapi életedre?

Nagyon elfáradok, ha jól sikerült az előadás, de boldog is vagyok és megkönnyebbült. Szerintem a színészeknek terápia, ha egy előadásban átélhetik újra és újra azokat az élethelyzeteket, amelyeket, így vagy úgy de mindenki átél (barátság, szerelem, halál) és ezt jó megosztani a nézőkkel, ezáltal valami megtisztul mindannyiunkban.

A beugró előadásai előtt szoktatok valahogy felkészülni?

Felkészülni úgy tudunk, hogy előadás előtt megbeszéljük az előző felvétel tapasztalatait. Ki, hogyan blokkolt egy játékot, mikor nem figyeltünk esetleg egymásra. Muszáj egymással őszintének lennünk, mert nem mindig látunk rá saját magunkra. Ami fontos még előadás előtt, hogy megteremtsünk magunkban egyfajta lelki és szellemi nyitottságot.

Honnan árad az hihetetlen energiahullám, amit az előadások alatt tapasztalhatunk?

Hogy honnan veszem az energiám? Azt hiszem, hogy sok olyan dolog van az életemben, amit nagyon szeretek, pl. a kisfiam. Az, hogy ő van, az már önmagában is rengeteg energiát ad. Aztán ott van a családom, a barátaim, a kollégáim, a munkám, a színházam (Újszínház), a Beugró... Nagyon sok ember van, akiket szerethetek és nagyon sok dolog van, amit szeretek. Ők és ezek adnak erőt, hogy ami nehéz vagy nem szeretem, végig tudjam csinálni.

A Beugróban melyik a kedvenc játékod, és melyiket kedveled kevésbé? Melyik a legkönnyebb és legnehezebb, szerinted?

 A kedvenc játékom a Váltóláz és a Zsebszöveg, mert ott a szituáción van a hangsúly. Kevésbé szeretem a Per és a Zűrös nap játékokat, mert ott verbális és nem szituációs humorra van szükség.

A ruháidat te választod ki a műsorba, vagy stylist öltöztet?

Stylist öltöztet, de egyeztetjük, hogy aznap este éppen melyik lesz a legmegfelelőbb. Sajnos meg van kötve a kezünk, mert szoknyát ebben a műsorban kényelmetlen lenne viselni, korlátozna a mozgásban. Tehát marad a kényelmes, sportos.

Azt hallottam, hogy szeretnétek hajléktalan színházat csinálni a Teleki téren, erről lehet már valami bővebbet tudni? Hol lehet erről bővebb információt találni? Amúgy, honnan jött az ötlet?

2010 a Szegénység és társadalmi kirekesztettség elleni küzdelem európai éve, ennek keretén belül készül egy projekt, az ÉLET-TÉR . Szellemi szerzője, rendezője Schermann Márta, a szervezeti hátterét a Szubjektív Érték Alapítvány adja. Több részből áll, pl.: Színházi Performansz és előadás hajléktalan emberek és művészek közreműködésével, a Teleki téren 2010. április végén; Útikönyv a hajléktalanság világába. Célja, a hajléktalan emberek más, új szemszögből való bemutatása, hiszen sokan azt gondoljuk, hogy szinte mindent tudunk róluk, és kialakult véleményünk van. De mi van, ha az, amit tudunk, csak a valóság egy igen elenyésző hányada?

Bár a kisfiad azért még kicsi, de ha megy a Beugró a tv-ben, szokta nézni, vagy elkapcsolod? Vagy esetleg nem is látott még a tv-ben? Mennyire tudja, hogy az anyukája híres? Érez ebből valamit?

Igen, Misi már látott a TV-ben, a nagymamájával egyszer megnézte a Beugrót, és nagyon hiányolta, hogy ő integetett és én nem integettem vissza. Próbálok vigyázni rá és sokat beszélgetünk arról, hogy az, hogy én színész vagyok, az egy munka, ugyanolyan, mintha orvos lennék, vagy virágkötő, vagy felszolgáló. Ne attól váljék fontosnak számára, hogy ismertté tesz, hanem mert olyan munkám van, amit szeretek. Ha egyszer pályát választ, remélem neki is ez lesz a fontos.

Mivel foglalkoznál szívesen, ha nem lenne a színészet, illetve mit csinálsz leginkább szabadidődben?

Ha nem színész lennék, akkor itthon lennék, gyerekeket szülnék, kertészkednék, lekvárt főznék, süteményt sütnék, birkóznék a gyerekeimmel, és bábszínházat játszanánk, és egész nap édességet ennék.

Ki a példaképed?

Nincs egy konkrét példaképem, viszont nagyon sok emberre felnézek. A példakép szerintem olyan ember, akire hasonlítani szeretnénk, én viszont önmagamra szeretnék hasonlítani s nem másra. Nem mások életét szeretném élni, hanem a sajátomat.

Volt-e olyan bakid, amit sose fogsz elfelejteni?

Mindig megfogadom, hogy ezeket megjegyzem, és most mégsem jut eszembe. Csak egy, amiből aztán mégsem lett baki, de emlékezetes. A Tisztújításban, az Új Színházban korabeli ruhákban játszom, nagy abroncsos szoknyákban. Az öltözőnk viszont picike, s saját – utcai – ruhánk az öltözőasztal előtti szék támláján kap csak helyet. Jelenetre várva rendszerint az öltözőben ülünk. Az egyik jelenet előtt a takarásban vette észre utolsó pillanatban a kolléganőm, hogy a halványzöld habos-babos szoknyámon hátul lifegett a fekete melltartóm….majdnem így mentem be a színpadra. Azóta mindig tüzetesen meg kell nézni, hogy van-e valami a ruhámon…

Ui.: Pokorni Lia (született Pokorny Aurélia) 1993-tól a Pinceszínháznál dolgozott, 1997-től a Bárka Színházban, majd az Atlantiszban játszott. Jelenleg az Új Színház társulatának tagja. A Beugró c. televíziós műsor állandó szereplője. A Story Érték-díj 2009-es díjazottja. Volt férje Csányi Sándor színész, egy kisfiuk van, Mihály (2003).

Forrás: beugró.tv

Madarász Ildikó