ahol már 11 éve dolgozik pár hónap múlva, megszűnik, s ő tele hitelekkel (lakás, autó, stb.) ami, ha van munkahely még fizethető, és még egy elviselhető életminőség is fenntartható mellette, de ha megszűnik a munkahely, akkor… akkor mi lesz? Márti tervet készített!

Még volt két hónapja a munkanélküliségig. A cég olyan kegyes volt, hogy előre szólt, hogy tájékoztatta a dolgozóit a várható és bekövetkező események alakulásáról, így volt kis idő tenni valamit, egy új munkahelyet keresni. Mártinak fél éve volt, mire betöltette volna a negyvenet.

A kilátásait tudta. A média minden csatornán hirdette ezen korosztály nehézségeit a munkavállalás terén. De a barátnőmnek terve volt!  Úgy gondolta az évek alatt annyi ismerősre tett szert, annyi munkakapcsolata alakult ki, hogy elég lesz ez a két hónap arra, hogy munkát találjon.

Az első napokban talán még élvezte is, hogy rég nem látott ismerősökkel, továbbképzéseken megismert, de azóta már más munkahelyeken dolgozó kollégákkal, régi, kedves osztálytársakkal, a volt szomszédokkal beszélt, de a napok előrehaladtával  a lelkesedése csak egyre hanyatlott. Senki sem bíztatta, csak homályos lehetőségek tűntek fel, majd hanyatlottak le szépen, egyesével, mind.  De mivel kész terve volt, jöhetett a következő pont.

Újságokat vásárolt, lehetőségek után böngészve. Költözni nem akart, de ha a helyzet úgy kívánta volna, még erre is hajlandó lett volna a családjával. (Bár a hitellel terhelt ingatlan eladása egy következő nagy feladatként hárult volna rá, de ez már egy következő megoldásra váró problémaként lebegett a szeme előtt! Előbb csak legyen munkahely!)

Minden reggel ment az újabb és újabb újságokért, s a leltár szüneteiben újság hirdetéseket karikázgatott, telefonált, majd áthúzott.

A következő pont az internet volt, ahol ugye több ezer állásajánlat lehetőségével vidítják a lassan kétségbeeső munkaerőt. Már szinte profizmusra tett szert az önéletrajz írása terén, a motivációs levélről nem is beszélve. Több helyre behívták, minden interjúra várakozással telve érkezett…majd csalódottan távozott. Túl idős! Ez volt a sehol sem igazán kimondott, de majd mindenhol értésére adott kifogás. Márti szép lassan felőrlődött!

A statisztikát ő is igazolta, miszerint negyven évesen nehezen megy a munkavállalás. Pedig még van több mint húsz éve a nyugdíjig!

Barátnőm már az utcán képzelte magát és családját, amikor egyik volt kollegája felhívta, hogy az új munkahelyén üresedés várható és menjen interjúra, szólt pár szót is az érdekében a főnökénél. Márti, azóta ott dolgozik.  Beigazolódott így az is, hogy a kapcsolati tőke milyen fontos az ember életében!

A barátnőm esete nem egyedi! Több korosztályombelitől (magam is negyven éves vagyok) hallottam hasonlót.

Többen panaszosan mesélik kudarcaikat, melyek nem a végzettsége, vagy munkatapasztalata, hanem életkora miatt érik. 40-50 év felett - mikor még jó másfél évtized van hátra a nyugdíjig - legfőbb sérelem, hogy pályázatukat el sem olvassák a személyzetis szakemberek, ügyet sem vetnek a többéves komoly szakmai tapasztalatra. Ez hátrányos megkülönböztetésnek tűnik, s az is. Jogszabályaink tiltják a negatív diszkriminációt, a gyakorlatban azonban mégis számtalanszor találkozunk vele.

 Be kell látni, hogy erős előítéletek élnek a 40- 50 év feletti munkavállalókkal szemben. Feltételezik - legtöbbször a valóságról meg sem győződve -, hogy ez a korcsoport már nem dinamikus, nem rugalmas és lendületes munkavégzése során.

Bizonyos foglalkoztatók szerint a korosztály tagjai körülményesek, nem tudnak mit kezdeni a változásokkal, ismereteik nem elég korszerűek, az új technikákhoz nem értenek, nem beszélnek idegen nyelveket, nem vonzzák őket a kihívások, ráadásul hatékonyságukkal is vannak problémák.

 Mi hát a megoldás? Hogyan lehet eloszlatni ezt a tévhitet?

Pályázati anyagunkban ki kell domborítani a szakmai kiválóságot, a rátermettséget és a sokéves tapasztalatot. Hangsúlyozzák sikereinket, melyeket az évek során felhalmoztunk.

 A meghirdetett pozíciók szövegét végig olvasva láthatjuk, hogy gyakran nyíltan közlik az ideális jelöltre vonatkozó életkori kívánalmakat. A beérkező jelöltek között életkor alapján (is) szelektálnak a cégek. Holott éppen ez a korosztály mondhatja el magáról, hogy rendelkezik évtizedek során kialakított kapcsolatrendszerrel.

Nem kell időt pazarolni új kapcsolati tőke kialakítására, hiszen már gyümölcsöző hálózattal rendelkezik. Életkora miatt valószínű, hogy több munkahelyen is megfordult már, s számos kollégával kellett együtt dolgoznia. Ennek köszönhetően könnyen alkalmazkodik az új környezethez, simulékony, nincsenek beilleszkedési problémák. Könnyen átlátja a munkafolyamatokat, munkavégzése valószínűleg precízebb, mint egy kezdő munkavállalónak. A ledolgozott évek alatt el kellett viselnie néhány kudarcot, szembesülnie kellett hibáival, hiányosságaival. Nem pusztán szembesült hibáival, hanem tett is annak érdekében, hogy kiteljesítse önmagát. Képességeit több munkakörben kipróbálta már, tisztában van erősségeivel is. Személyisége kiforrott, rutinjának köszönhetően pedig kevesebb baklövést követ el. Mindezeknek köszönhetően a cégek sokat profitálhatnak egy-egy tapasztalt, idősebb szakember alkalmazásával. Gyorsan és minden szakmai fogást bevetve járul majd a cég sikeréhez.

Az állásinterjún sugározzák magukból a rugalmasságot, a dinamizmust és a nyitottságot. Ha a munkáltató látja, hogy a pályázó személyiségében és fellépésében szinte semmiben sem különbözik a fiatalabb jelentkezőktől. A 40 év felettiek megbízhatóbbak, és stabilabbak, mint a huszonévesek, nem váltanak olyan gyakran munkahelyet, mint némelyik fiatal és az állásukat is sokkal jobban megbecsülik. Bár ezek szintén sztereotípiák - és ugyanúgy vannak megbízható fiatalok, mint ahogy vannak stabilnak nem mondható 40 év felettiek is - mégis muszáj megemlíteni őket. A tapasztok szerint ugyanis, e tulajdonságok hangsúlyozása hatásos tud lenni az előítéletekkel szemben.

  A munkahelyről elbocsátott, negyvenes, ötvenes éveikben járó nők elhelyezkedése tehát, nagy kihívás. Nekik a hosszú évek alatt felgyülemlett szakmai tapasztalat alapján érdemes megfontolni önálló vállalkozás alapítását is. A korosztálynak ugyanakkor kompromisszum késznek kell lennie: esetleg egy, a vártnál alacsonyabb pozíció elfogadására is hajlaniuk kell, ha munkát szeretnének kapni.

De ugyanakkor azt is tudom, hogy lehetünk mi bármilyen alkalmasak egy munkakör betöltésére, mindig vannak alkalmasabbak. Mindig vannak fiatalabbak, mindig vannak felkészültebbek és mindig vannak olyanok, akik jobb kapcsolati tőkével rendelkeznek, mint mi. Ezen nem változtat semmi és senki.

De bízni kell Önmagunkban, akkor is, ha már azt látjuk, hogy senki nem bízik bennünk, hogy világ összeállt ellenünk, bizonyítani akarás a legnagyobb fegyverünk-önmagunk megsegítésére.

Madarász Ildikó